Egészségügyi Szakdolgozók LVI. Országos Kongresszusa

VII. szekció: Humánerőforrás és képzési kihívások az egészségügyben II.

Az ápolás művészete

Előadó neve

Vincze Ivett

Előadó munkahelye

Fejér Vármegyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház/ Onkológia

Szerző(k) neve és munkahelye

Vincze Ivett¹

1: Fejér Vármegyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház/ Onkológia

Összefoglaló szövege

Számomra a hivatás: Isten szeretetteli álma rólunk, mely megtanít minket arra, hogy szelíd alázattal, értő hallgatással milyen szépen lehet őrizni az emberi méltóság templomát.
A Hippokratészi eskü gondos gyakorlása nemesíti a lelket.
Az ápolás művészete című előadásom alkalmával szeretnék utat mutatni minden egészségügyi dolgozó számára – a pszichológiai elméletek, művészetterápia, alapvető emberi jogok, empátia, szépirodalmi alkotások ismertetése által- a felelős ápolóvá váláshoz.
Carl Gustav Jung svájci pszichiáter szerint a kollektív tudattalanunkban tizenkét alapvető, egyetemes emberi minta: archetípus él. Ezek a karakterek formálják vágyainkat, félelmeinket és viselkedésünket, mely lelki alapminták meghatározzák gondolkodásunkat, érzelmeinket, kapcsolatainkat és életutunkat.
A Rogersi szemléletre épülő segítő beszélgetés 3 alappillérének (empátia, feltétel nélküli elfogadás, kongruencia) megfelelő alkalmazása kíséri kapcsolódásunkat a páciensekkel.
A művészetterápia az alkotás élményével csökkenti a szorongást, hozzájárulhat a daganatellenes immunfolyamatok javulásához, feloldhatja az apátiát.
Az emberi méltósághoz való jog minden ember veleszületett, elidegeníthetetlen alapjoga, amely biztosítja, hogy mindenkit emberi mivoltában tiszteljenek. Immanuel Kant morálfilozófiája a méltóság legmeghatározóbb alapkövének számít.
Az empátia érzékeltetése talán Müller Péter gondolatával válhat végtelen egyszerűvé:
„A mesék azt mondják, hogy a virágtündér így működik. Ha beteg a rózsa, odarebben fölé, elfelejti, hogy tündér, belebújik a rózsába, és rózsává válik. Így aztán átéli, hogy mi bántja, mitől beteg, s meg is tudja gyógyítani. Az igazi megismerésben van valami tündérszerűség.”
Az ápolóvá válás nem egy pont az életben, hanem egy folyamat, egy út, amiben napról napra tanulunk, fejlődünk, formálódunk, megerősödünk, és közben lassan, csendben… hivatássá válik az életünk. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen különös építmény is a nővérlélek...
Nem harsány, nem látványos, nem kőből faragott, inkább olyan, mint a finom rétegekben rakódó harmat: mindegyik halk csepp egy-egy találkozásból fakad, egy sors apró rezdüléséből, amely valahogy ránk talált. Mások történeteinek százai élnek bennünk... kis töredékek életekből, amelyeket szelíd alázattal, tisztelettel, olykor titokban őrzünk.
Ahogy telnek az évek, lassan megértjük: nem csupán mi adunk erőt másoknak, hanem ők is nekünk. A sok apró pillanat, egy-egy „köszönöm”, zengő zokogás, egy felszabadult sóhaj, egy megnyugvó tekintet, levelek eszmei értéke mind-mind formál bennünket.
Nővérlelkünk nem hirtelen születik, hanem azokból a szavakból, tekintetekből, érintésekből épül fel, azokból a néma történetekből, amelyeket senki nem hall rajtunk kívül igazán. Így leszünk észrevétlen egymás életének láthatatlan nyomai.
Ez a csendes örökség az, amitől végül igazán nővérré válunk.